2013.09.04.
14:33

Írta: Silenos Kiadó

Alessandro Robecchi: MANU CHAO - Zene és szabadság

manuchao-konyv-borito.gifÍme a Manu Chao-könyvünk teljes első fejezete kedvcsináló gyanánt.

1. A FIATAL MŰVÉSZ PORTRÉJA (részlet)

Már vagy ezerszer meghallgattam Manu Chao albumának, a Clandestinónak a dalait. Lejátszottam őket műsoraimban a Radio Popolare hullámhosszán, hallottam, ahogy más dj-k és rádiósok is leadják, cédén is megvettem, meg persze sok mindenkinek ajánlottam is, vagy ajándékba adtam különböző alkalmakra. Kazettára másolva és cédére írva is (Manu megbocsájtja).

   Az a valami, amit mindannyian keresünk a zenében, vagy konkrétan egy dalban, nem egy könnyen meghatározható dolog, de talán nem is várja el senki, hogy megmagyarázzuk. Húszévnyi tevékenykedésem során, melyet lemezek és zenekritikai újságok hegyei közt töltöttem, kevés olyan zenésszel találkoztam, aki a zenén keresztül képes lett volna értelmezni a nagyvilág történéseit. A legtöbb interjút csak a lemezgyár cerberuszainak atyaian vigyázó szemei előtt készíthettem – persze, nem fölöttem atyáskodtak, hanem a zenészek fölött. Előfordult, hogy egyenesen a tiltott kérdések listájával jöttek, nehogy „felkavarjam a művészt”. A „művész” szó is a túlzásba vitt használat miatt már idegesítő jelentést vett fel: átlagos, újgazdag uracskák és arrogáns fiatalok illetik magukat ezzel a jelzővel, alighogy megjelenik az első lemezük a boltokban, azt remélve, hogy ezáltal felsőbbrendűnek látszanak majd.
    De néha azt is láttam, amint egy-egy dal szép lassan, szinte észrevétlenül, rendkívül sokszínű közönséghez jutott el. Betelefonáltak a rádióba, hogy megkérdezzék, milyen számot adnak éppen, hogy mi a címe a lemeznek, és hogy kapható-e a boltokban. Ezek a kérdések igazolják a Radio Popolare beállítottságát, vagyis hogy (idézem szó szerint): „gyengéd, demokratikus és nem válogatós” elhivatottságból a világ bármely szegletében jó zenére lehet bukkanni.
    Úton-útfélen találkoztam a Clandestino dalaival, az emigránsok érdekeit védő felvonuláson furgonok mélynyomójából szólt. Milánóban, amikor arról beszéltek, hogy bezárják a via Corellin álló központi fogházat, ahová a jogaiktól megfosztott bevándorlókat zárták alapos átvizsgálás után, hogy aztán hazatoloncolják vagy kiutasítsák őket. Párizsban, a sans-papier-ket (dokumentum nélkülieket) támogató harcokban. Calamocarro mezején, Ceuta közelében, ahol afrikaiak százai várják, hogy megkapják a hőn áhított európai élethez szükséges papírokat.
    És ugyanezeket a dalokat hallgatták a bemutatókon a divattervezők, a szőrmét viselő állatnyúzók, az egész hiú szépségipar. Aztán később – robbanásszerűen – megjelent a kereskedelmi rádiók hullámhosszán is. A lemez, melyet keveseknek szántak, sokakhoz eljutott.

Nem mondanám, hogy villámcsapásként ért. Már a Mano Negrának is megvolt a maga varázsa, a maga szemtelen és lázadó hangvételével, ami olyan dolgokat kevert, melyeket mind szerettünk: a punk életérzést, a függetlenséget, a rock’n’roll világos képeit, ezek mind átalakulhattak reggaevé, skává vagy francia bisztrózenévé, mindegy, a lényeg, hogy erőteljes és pezsgő legyen. Plus de bruit! (Hangosabban!) – kiabálták a koncerteken. Időnként átsiklottak dubba, ami Marley szerint „feszes és helyes dolog”, vagy rapbe, esetleg a reggae nehezen érthető fantazmagóriáiba: fél lábbal Európa perifériáján, a másikkal a reménytelenségben – és a dél-amerikai latin fiestán.
    És ez volt az, ami a kirobbanó négynegyedes ütem mellett a Mano Negra rajongóit többé tette, mint egy elragadtatott, imádó közönség, mely már kimerült a pogózás, a lökdösődés közben. Sokkal inkább muzikális harcosok tarka csoportja voltak, akik a lemeztől nem csak pár jó számot vártak, hanem sokkal összetettebb igényük volt: aktív részvétel egy politikai vagy társadalmi mozgalomban, következetesség, bátorság és kitartás, és, hogy ne hagyják, hogy az ipar taktikai vagy stratégiai lépésekkel befolyásolja őket. Ez mind olyan kérdés, mely igen csak fontos egy olyan közönség számára, mely ez által az egységes banda által és a punk igényes szűrőjén át teremtette meg a saját „rocktudatát”. Vagyis a Clashgondolat által; Joe Strummer rajongói rögtön meg fogják érteni.

Providencia Színház, Santiago de Chile, 2000. április. A feszültéség tapintható, a színház zsúfolásig megtelt, mindenki a koncertet várja. Ezelőtt a villámgyors dél-amerikai körút előtt Manu Chao négy héten át könyörtelenül próbált a bandával Barcelonában. Las Bombachita Sisters álnéven játszottak néhány este a Plaza Real egyik bárjában, és mint mindig, ellenőrzés alatt tartották az árakat: 600 peseta a belépő, 100 peseta egy sör. Mexikóvárosba még jóval hajnal előtt érkeznek, és az időeltolódás miatt még fáradtabbak, mint máskor, Manu mégis ráveszi őket, hogy újra és újra próbáljanak. És ez az egész turné alatt így megy.
    Most, a Providencia boltozata alatt Manu szokatlan hévvel veti bele magát a zenélésbe, nem fogja vissza magát. Elénekel néhány régi Mano Negra-darabot, az egész Clandestino albumot, új dalokat, és újraírt, kijavított számokat a lemezről, mint például a „Tijuana” bárverzióját. A nézőtér hirtelen skandálni kezdi, először lassan, majd egyre gyorsabban, erőteljesebben és teljes meggyőződéssel a korszak szlogenjét, azét a korszakét, melyben a demokratikus Chile lezárta történelme egy nem túl távoli, fájdalmas fejezetét: „Elítélni Pinochetet! El-í-tél-ni Pi-no-che-tet!” És a kórus nem hallgat el. Abban a pillanatban, aznap, amikor Manu a Providenciában zenél, a helyőrség egy csapata felvonul, és elfoglalja helyét a santiagói bíróság előtt; ez egy gesztus, hogy jelen vannak, egy tanúságtétel a részükről, amíg az illetékesek eldöntik, visszavonják-e a mészáros tábornok védettségét. Manu pedig elmegy egy iskolába, hogy a diákokkal a börtönben senyvedő politikai foglyok meglátogatásáról beszéljen, akiket több mint egy évszázados fogságra ítéltek, mert harcoltak a diktatúra ellen: még sok fájdalmas fejezet maradt lezáratlanul.

Milánó, 1999. Szeptemberhez képest (tekintve a milánói fülledt szeptembereket) furcsa idő van: süt a nap, és kék az ég. Egy busz köröz a városban, Manu az a bandájával. Mario Sala, a Virgin Manuval (és másokkal is) foglalkozó olaszországi menedzsere éppen Rómában van, hogy egyik művészvédencének promócióját vezesse, és persze váratlanul éri a hívás Milánóból: „Figyelj csak, itt van Manu a bandájával, és a Dóm téren zenélnek!”
    Manu már csak ilyen. Ebből időnként bonyodalmak, mendemondák is születnek: zenélnek erre, zenélnek arra, talán lesz itt vagy ott egy koncertjük, de az is lehet, hogy nem. Ez alkalommal igaz: Celentano műsorában fognak szerepelni, így törlesztve tisztelettel az adósságukat, miután évekkel korábban felhasználtak valamennyit a nagy Molleggiato zenéjéből. Mint azt már megszoktuk, Manu ezt az egészet kikapcsolódásnak tekinti. A bandának bele kell jönni ebbe az életbe, hozzá kell szoknia ahhoz, hogy mindig utaznak, zenélnek és zenélnek. A busz továbbindul a Dóm térről, és a via Stradellán áll meg, a Radio Popolare öreg székházánál, a piazzale Loreto oldalán. Mindenki kiszáll a buszból, és egy gyors rumbát játszanak az úttest közepén, aminek ideges, dudáló kocsisor lesz az eredménye.
    A 4-es stúdióba, ahol a zenei szerkesztésnek kéne folynia, nem fér be az összes zenész. A trombiták, a hatalmas nagybőgő a szintén hatalmas nagybőgőssel, Gambittal, Manu és Tonino Carotone, a pamplonai punk, akit vendégszereplőnek hívtak erre az alkalomra. Őt egyszer meglőtték a via di Renato Carosonén, és ha mindez nem volna elég, még nagy szájjal hangoztatja is. A technikusok csodát művelnek: mikrofonokat visznek a szerkesztőségbe, a csapatot egy félkörben állítják fel, a közönség pedig hitetlenkedő szerkesztőkből, tébláboló munkatársakból és néhány, az utolsó pillanatban meghívott újságíróból áll. A barátok, akiket hirtelen értesíteni tudtak, még csak most esnek be. A koncert, melyen elhangzanak a „Tijuana” és a „Clandestino” módosított, lassabb változatai, több mint egy órán át tart. Manu összeszedett és komoly, a többiek mulatnak. A Clandestinóról néhány kifejezetten improvizatív szám is elhangzik, teljesen egymásba keverve („Welcome to Tijuana+El viento”, és „Mentira+Dia luna…dia pena”). Majd szép lassan átsiklanak a „Marijuana Boogie”-ba, és olyan kis kedves ékkövek is megjelennek a repertoáron, mint a „Corazoncito de la Palmera”, amire aztán megindulhat a tánc.
    És tényleg körös-körül mindenki táncol, miközben kicsit hitetlenkednek ezeken a cigányokon, akik elfoglalják a rádiót, és akik úgy veszik fel a telefont, hogy közben nem halkítják le a zenét, és akik az íróasztalra támaszkodva játszanak a gitárjukon. Manu azt mondta, nem koncerteznek Európában, de ezek a pillanatok, amikor csak úgy sziporkáznak, sokkal többet érnek azoknak, akik velük élik át őket. A zenészek között körbejár egy üveg grappa, és más is, ha éppen tudni akarjátok. Buena onda (jó adás) – mondják ők. Mindenki jól érzi magát.

De hol is kezdődött mindez? Párizs külvárosában? Ahol a Montmartre siklója sietve ereszkedik le a XVIII. kerület sűrűjébe? Ahol a Barbés utca arab illatvilága a Pigalle negyed könnyűvérű kisasszonyainak kétlírás parfümjével keveredik? Ebben a groteszk, már-már cirkuszba illő, dekadens világban? Vagy a Clash által kiváltott pörgésben kezdődött az egész, vagy még előbb, ki tudja, netán az olimpia előtti Barcelona dombjai közt, mely az ilyen életvidám huligánok paradicsoma volt. Esetleg egy ingó vonaton Közép-Magdalenában, mely az erőszak szíve volt Kolumbiában, vagy inkább az ágyúkban, melyek szerelmes levelek özönét lőtték ki magukból a Royal de Luxe előadásai alatt? Vagy Galíciában, vagy Mexikóvárosban? De végül is kit érdekel?
    A szálak mindenfelé a végtelenbe futnak, így elég nehéz lenne kitalálni, hol is kezdődött mindez. Megveszel egy francia lemezt, és belebolondulsz a reggaebe, Manu Chaótól indulsz, és Bola de Nievénél kötsz ki, vagy Ignacio Villánál, a kubai bolero királyánál. Tom Darnallal és a munkásságával kezdve elérkezhetünk a zapatista Chiapashoz, vagy a Szajna partján elveszve végezhetjük, miközben ezt énekeljük: „világ körüli útra megyünk”. Aztán ott van még az argentin rap, a mexikói rock’n’roll, Venezuelában is énekelnek és táncolnak, míg Kubában technót játszanak. Baszkföld legyártja, regisztrálja, majd szétszórja az embereket. A Földközitenger medencéjének, mely elválasztja a szegényeket a gazdagoktól, melynek jobbik felén fejlődésről beszélnek, miközben a szegényes csónakok elsüllyednek a partjainál, megvan a maga zenéje, a maga hangjai. Az algériai Oránból a raď, aztán a gnawák zenéje, meg a berber muzsikusok mind részét képezik.
    Ha a Mano Negra és Manu Chao nyomait követnénk, és össze akarnánk fogni a hozzájuk vezető fonalakat, végtelen történetet írhatnánk, sok zenével, különböző kapcsolatokkal, összefonódásokkal. Közös élmények, egymást keresztező utak, zenei lenyomatok, melyek nyomot hagytak egy lemezen, néhány zapatista válogatás, közös munka Brazíliában, egy közös dal a berber Idirrel, egy másik a spanyol Amparóval, vagy a baszk haverokkal. Ez a módszer – a ráfordított idő tekintetében is – egészen eltér a megszokottól, amit hangzatosan „zeneiparnak” hívnak, és ami napjainkban sajnálatos módon már csak egy eltunyult szörnynek tűnik, egy dinoszaurusznak, mely lassan érti meg a külvilágot, már alig húzza magát, és hamarosan ki is múlik.
    Ám ők, ezek az indiánok ezzel mit sem foglalkoznak. Még a promóciós trükkök alól is képesek kihámozni a lényeget. Az idők folyamán teljesen kiábrándultak piaci kapcsolataikból, elegük lett az óriási nyomásból. Viszont megértek arra, hogy megvalósítsák mindent átfogó tervüket: szeretnék a zenét összeegyeztetni az élettel. A könyv írása közben többször feltettem magamnak a kérdést, vajon tényleg meg akarom-e fejteni egy ilyen művész jeleit és nyomait, aki látnok, zenész, aki a világ krónikása, egy idealista francia fiatalember, akinek ott van a hazája, ahol letámasztja a hátizsákját. A választ ma sem tudom, de már nem is érdekel. Éppen ezeket a manonegrák által elszórt kis kavicsokat követve jön rá az ember, hogy a definíciók csak szavak, csak arra jók, hogy kényelmesen katalogizálhassuk azokat a dolgokat, amiket a pornak és az archívumnak szánunk. Ugyanez történik a Mano Negra lemezeivel is. New Yorkban a WORLD MUSIC/FRANCE név alatt találhatók meg, de ne lepődjetek meg, ha Barcelonában a SPANYOL ROCK kategóriájú polcon bukkantok rájuk, míg a FNAC-ban a FRANCIA VARIETÉ címszó alól kell előbányászni őket, a keményebb helyeken pedig a PUNK vagy a REGGAE kategóriában szerepelnek. Íme, egy újabb keveredés, ami biztosan nem véletlen. Az élet is megalkotja a maga meszticeit, a zene miért ne tenné?

Barcelona, 2000. június. „Moi, je suis professeur maintenant.” „Most professzor leszek” – mondja Manu. Azzal a tenyérbe mászó ábrázattal adja elő, mintha azt kérdezné: „Kétségbe akarod vonni?” És olyan félmosoly ül az arcán, olyan gonosz kis vigyor, ami inkább pimasz kisfiúra emlékeztet, mintsem professzorra.
    A Plaza Realon ülünk egy bárban, mely egyformán messze van a hétvégi turisták özönétől és a vad lakónegyedtől – egy olyan hely, ahol bármelyik európai fiatal megihat egy sört, vehet pár gramm hasist, vagy délies nyugalommal megihatja a jeges kávéját. Manu sok mindent itt tanult meg, sokszor járt erre, és sokakkal zenélt itt együtt. Volt egy bandája, de elhagyta őket, ezért alapított egy másikat, majd még egyet. „A banda már majdnem tökéletes” – mondja. Majdnem tökéletes, és int az ujjával, már csak egyvalami hiányzik… De megoldjuk. Az igazán a professeur bandája lesz.

Sévres, Párizs nyugati perifériája nem egy kimondottan érdekes hely. Néhány kisebb-nagyobb villa, a francia vidék vagy, ha úgy jobban tetszik, a félig nagyvárosi, félig kisközségi élet jellegzetes központja. Ha nem a híd túloldalán fekvő nagyváros határán lenne, hanem csak úgy magában álldogálna, olyan lenne, mint bármilyen más hely.
    Egyike azoknak a pattanásoknak, amik a hetvenes évek kríziseivel jelentek meg Franciaország arcán. A legfontosabb tényező a XV. kerület, Boulogne-Billancourt, a munkások, proletárok és gyárosok negyede. Amikor a Renault műhelyei bezártak, a munkásfalu úgy kiritkult, mint a települések a 17. század járványai alatt. Teljes háztömbök ürültek ki, és a hatalmas raktárak is üresen kongtak, később az egészet csak „elhagyott ipartelepként” emlegették. A srácokkal aztán akadtak gondok bőven: Sévres-ben egy idő után már nem volt egy ép üveg se, a játékszabályokat pedig a banda alkotta meg. Ezek a feltörekvő vandálok nagyrészt a bevándorlók gyerekei közül kerültek ki. Arabok, de példának okáért örmények is. Francia proletárok, fémipari munkások, akiket ez a válság ökölcsapásként taglózott le.
    Aztán ott vannak a spanyolok is, akik viszont a bevándorlók egy másik osztályához tartoznak: ők antifasiszták, akiknek a fasizmus alatt menekülniük kellett, mint Manu anyai nagyapjának is. Ezek között a spanyolok között, akik nagyon művelt, értelmiségi emberek, a latin világ kifi nomult krónikásaként ott van Ramón Chao, az újság- és regényíró, aki azelőtt zongorista volt, és hangversenyeket adott, kommunista, de szabadelvű („marxista”, mondja róla bölcsen a Le Monde). Egy igazi galíciai.
    Ramónról még később beszélünk, de addig is tudnunk kell, hogy 1955 óta él Párizsban, egy tanulmányi ösztöndíjnak köszönhetően. Később pedig már ott van mellette két kis bajnoka is, Manuel, aki 1961-ben született, és a két évvel fiatalabb Antonio.
    Nem túl nehéz elképzelni a két kis Chao életvidámságát, akik Sévres sokszínű gyerekseregében nőttek fel, ahol a bevándorlók és az iparterületekre jellemzően megcsappant munkásréteg élete nagyrészt az utcán folyt. A városnegyed, egy olyan helyen, mint Párizs, akkoriban még nagy jelentőséggel bírt, saját központja és életritmusa volt. A Chao házban nem is érhette volna őket ennél több inger. Egy olyan jellem, mint Ramón, akiből csak úgy ömlöttek a történetek, és egy olyan művészi tehetséggel megáldott anya, mint a baszk Felisa, garanciát jelentett erre.

Manu és Tonio zenei képzéséről még maga Ramón is hosszú oldalakat írt, annyira büszke volt a fiúkra.
    Az első zenei sokk 1971-ben, Manu tízéves korában érte őket, amikor a hatalmas zongora a Chao házba érkezett. Ramón úgy avatta fel ünnepélyesen mindenki előtt, hogy Schumann néhány fiatalkori darabját játszotta le rajta, majd Schubertre váltott, végül zárásként következett a „Danza del Molinero” Manuel de Fallától. A két testvérnek, ahogy Ramón írta, tátva maradt a szája. Ettől kezdve tehát leckéket vettek: Bartók Bélával kezdték, majd szinte rögtön Schumann-nal folytatták. A srácok gyorsan és jól tanultak. Ramón addig tanította őket, míg Felisa el nem rendelte, hogy hagyják abba: mégsem lehet így kínozni a gyerekeket. És így is lett, a gyerekek a szép szóra otthagyták a zongoraszéket, de mindketten csak hangszert váltottak: Manu a gitárt választotta, Tonio a trombitát, illetve egy ütős hangszert, amit Kubából hozott neki Alejo Carpentier, egyike azoknak a dél-amerikai értelmiségi zenészíróknak, akik időről időre, mint egy biztos révet, meglátogatták a sévres-i villát.

Ahogy a külvárosi utcák sikátorai és a család, úgy az otthon és a garázs is hamarosan két párhuzamos világot alkot. Tonio birodalmát (aki odavan a motorokért), a sévres-i villa sufniját másféle hangok töltik be, itt minden másról szól. A Chao házban többek közt baszk zene is felhangzik, és más megszelídítetlen dallamok, melyeket Manu anyai nagyapja, a kommunista, antifasiszta és végsőkig republikánus menekült énekel és játszik el nekik különböző hangszereken. Kubai zenét is hallgatnak, Bola de Nieve néhány boleróját, vagy más felvételeket, például Beny Morétól. Aztán ott van még egy hatalmas dobozban a Hispanovox legendás gyűjteménye, a flamenco történetének zenei kivonata. Ezen kívül még Camaron de Isla vidámabb dalai járulnak hozzá az otthoni zenei egyveleghez.
    A ház alatti garázsba Manu és Tonio gyakran meghívja barátait és társait, hogy együtt hallgassák mindazt, ami a hetvenes években egy ilyen életteli város levegőjében kavarog: mindenek előtt a rock’n’rollt, majd ezt követi a reggae, a salsa, a raď, egy kis torzított rhythm and blues és természetesen egy csepp mariachi szellem, ami még belefér. Így élnek a fiatalok a túl sok reménnyel nem kecsegtető Sévres-ben. Az „állandó tagok” közt ott van Santiago Casariego, Chaoék unokatestvére, akit mindenki csak Santinak hív. Santi, Chaoékkal ellentétben, magas és lomha. Az ő helye csak a doboknál lehet, olyan természetességgel követi a ritmust. Manu, Tonio és Santi: bandájuk egyfajta családi vállalkozás lesz. Attól a perctől kezdve, és ez máig is igaz, folyton szól a zene, sosem állnak le. Látszik, hogy ebbe a zenei egyvelegbe minden beleolvad, nem könnyű kihagyni belőle a flamencót vagy a canciónt sem.

A tizennégy éves Manuel Chao főnöki tekintetével kemény és szilárd jellemnek tűnik, valójában azonban meglehetősen félénk. Az utcán talál magának barátokat, és úgy mozog a negyedben (amit még Párizsról szólva is a spanyol el barrio névvel illet), mint hal a vízben – otthon érzi magát, és tudja, hogy segítsen magán. Otthon spanyolul, házon kívül viszont franciául beszél. Rajong Elvisért, ahogy az elvárható, Ray Charlest hallgat, de nem tudni, vajon azért, mert szereti, vagy csak tanulmányozza a zenéjét. Többek közt még Wilson Pickettet és Otis Reddinget is gyakran emlegeti. Eddie Cochrant is hallgat, és bele is szeret a zenéjébe. Chuck Berry villámcsapásként éri, hatására még rockabilly hajat is növeszt magának. Persze ez Manunak az ösztöneiben van, hiszen rendkívül fogékony zenész, villámgyorsan képes elsajátítani bizonyos dolgokat. Bármit hamar megtanul, legyen az egy ritmus, egy ütem, egy dallam vagy hanglejtés. Ekkoriban hagyta ott a konzervatóriumot, mellesleg egy kisebb családi összeütközés után (apjával vitatkozott össze, a ’68-as diákmozgalmak szereplőjével, aki szembeszállt a kegyetlen sorssal). De a fő ok, hogy ez az állandó és kimerítő tanulás inkább szakmai kannibalizmusnak tűnt. Megtanulni a trükköket, ha kell, másolni, zenélni, újrahangszerelni, és megint zenélni, próbáljuk meg még egyszer, most kicsit gyorsabban, most pedig lassabban – mindig ugyanaz a lemez.
    A zene persze mindennapos gyakorlást igényel, és Manu fáradhatatlanul gyakorol is, mindig a helyén van, mintha vasból gyúrták volna. Mindenki elismeri a képességét, hogy végeláthatatlan ideig tud dolgozni, és mégis mindig a legjobbat tudja nyújtani, megvan benne a tűz. Még csak nem is alszik, és szinte fenyegetve érzi magát attól, hogy jobban is tehetné a dolgát. Ez az egyik fő jellemvonása, a tökéletességre törekszik, nagyon igényes arra, amit épp csinál, és ez nem változik. Ez a kényszeres gyorsaság sok vihart kavar körülötte, barátságokat és szerelmeket tesz tönkre, hisz nem sokan tudják felvenni ennek a kis kemény srácnak a ritmusát, aki mindig új és új dolgokba szeret bele, mindig valami új projekten dolgozik. Ezek a dolgok olyanok, mint a démonok, melyek csak akkor hagyják el őt, amikor már vége van, feladat teljesítve, és már tényleg nincs tennivaló.
    Nem nehéz elképzelni, hogy ez a család, a baszk nagypapával, Ramónnal az élen, mennyi energiát fektetett Manu Chao nevelésébe. Eduardo Olivares, a Le Monde egy régi chilei tudósítója illette Manut az egyik legszebb bókkal: „Valamilyen módon megalkotott egyfajta Dél-Amerikán átívelő zenei identitást, valamit, amit eddig még egy dél-amerikai zenésznek sem sikerült.” Ez valóban hatalmas elismerés. És ez persze a sévres-i családi esték érdeme is, ahol a vendégek közt megfordultak írók, újságírók, értelmiségiek, akik közül sokuknak menekülniük kellett otthonukból, vagy egyenesen elüldözték őket hazájukból, ahol tábornokok, ezredesek, diktátorok és hadseregek uralkodtak. Ezeknél a srácoknál nem csak az érzelmi nevelés számított, a négynegyedektől a rockabilly frizurán át Chuck Berry imádatáig, hanem kaptak egy értelmiségi alapot is, melyből a kulturális és politikai nézeteik formálódtak.

Utolsó ecsetvonásként ejtsünk szót egy legendáról, mely a Chao apukáról lerántja a leplet. És mi lenne, ha minden, vagy legalábbis egy része Kubából származna? Hogyha egy kis de la Isla (szigetvilági) vér is csörgedezne bennük? A családi történetekből az is kiderül, hogy az előző század végén a nagymama, Dolores – nagyon is érthető módon – megunta, hogy a férje, ez a kemény galíciai paraszt állandóan veri, és Kubába szökött. Ez a tett szinte eposzi jellegű: a galíciai Villalba nevezetű falucskából, egy szeletke Spanyolországból, ami már a világ végének tűnik, elindul a világ másik végébe, a varázslatos Havannába. Annak a Garzia Kholynak a házában lesz szolgálólány, aki az állami rendőrség feje, akitől mindenki fél, és akit mindenki csodál, és aki (hát hogyne!) nagyon fogékony a női bájakra, és a szép galíciai Dolores fekete szeme természetesen magával ragadja. Így már persze rögtön érthető (nem kell több magyarázat) a történet szenvedélyesen latin, egész pontosan kubai szála is.
    Mindez egy sortűzzel ér véget Habana Viejában (Havanna óvárosában), ahol rengeteg vér folyik, és ami miatt Dolorest, immár várandósan, hazaküldik a családjához Galíciába. Így kerül bele Kuba a történetbe, egy családi legenda formájában.

A fordítás a következő kiadás alapján készült:
Alessandro Robecchi: Manu Chao. Música y libertad.
Sperling & Kupfer, Milánó, 2003.

© 2000 Sperling & Kupfer Editori S.p.A.
Hungarian edition © Silenos, 2009

TARTALOMJEGYZÉK
1. A fi atal művész portréja
2. Érzelmi hatások
3. Kisasszony, szabad egy pogóra?
4. „Mano Negra, morenos!”
5. A nyers hangzású Patchanka
6. „Salopes!”„Putas!”„Ringyók!”
7. A Pigalle ostroma
8. Na és Amerikához mit szóltok?
9. „Little monkey in this town”
10. Külvárosi Karaván
11. Melquíades a parádén
12. Hipokrisiari Stop!
13. Jégexpressz
14. „Entre casa y Babylon”
15. A Mano Negra halott
16. Cancrodilo és Super Chango
17. Clandestino szupersztár
18. Manu, „a legnagyobb vezér”
19. Barcelona, egy nap az utcán
20. Források

Manu Chao-könyv megrendelhető

Szólj hozzá!

Címkék: manu chao részlet

A bejegyzés trackback címe:

https://silenosblog.blog.hu/api/trackback/id/tr955494960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.